Pá-pá bütyök! II.

Túl voltam a (számomra) nem kis parával járó első műtéten. A doki ellenjavallatával szemben a nyár kellős közepén vállalkoztam a másik lábam műtétjére. Ugyanis ő azt mondta, hogy az ilyen beavatkozást kora tavaszon, vagy késő őszön érdemes megejteni. Úgy döntöttem: mielőbb bevállalom a második műtétet is. Jobb azon mielőbb átesni.

2015.06.14-én került sor rá. Ment minden, mint a karikacsapás.
Az altatóorvos emlékezett rám, s a fejemnél állva nem mulasztotta el másodszorra sem a pikírt megjegyzést: az a sebész, aki a strúma műtétet végezte, vághatott volna szebben is. Egyetértettem vele. :D (Annak idején nagyon meglepődtem, hogy a fogadott orvosnak milyen csámpásan ment a szikéje. Mindegy, a vágás vékony, aki nem szakember és nem tud a műtétről, észre se veszi.)

Az oda-vissza utazás pont úgy történt, mint az első alkalommal.
A lábadozás viszont sokkal egyszerűbb volt: nem kellett se járókeret, se mankó; elég volt a kezelőcipő, mert ez alkalommal nem törtek csontot kalapácsujj miatt.

Ám volt egy járulékos dolog, amiről az első részben nem írtam.
Számomra kegyetlenség számba ment 30 napon keresztül hasba szúrni magamat. Tiszta kabaré volt, amit előadtam ezzel kapcsolatban.
Kértem a barátnőmet, hogy felügyeljen a művelet alkalmával. Már az elején rám szól: mit csinálsz? Zsírleszívást? A fecskendőt nem húzni kell, hanem tolni! Oké, úgy teszek. :D
A biztonság kedvéért a következő alkalommal is kértem a felügyeletét. Persze, akkor is rám szólt: a fecskendőt ne húzd ki, amíg nem megy be az összes anyag! Mert nagyon „okosan” ahogy toltam befele a fecskendőt, azzal együtt húztam volna is ki a tűt.

Még az első műtétnél a varratszedéshez vittem a cuccot, s kértem, adják be a vérhígítót. A doki:
- de hát így sose tanulja meg!
- pontosan!
- s mi lenne, ha cukorbeteg volna?
- konkrétan? Meghalnék.

Kétszer 30 napon keresztül 4 óra körül a frász kerülgetett, hogy ezt nekem meg kell csinálnom.

A szerdai beavatkozás után ismét pénteken kellett kötözésre mennem, utána már csak szerdán. A műtétet követően két hét múlva kedden a varratszedés a doki fő munkahelyén, az OBSI-ban (valami ünnep miatt nem működött az intézet, ahol a műtét volt) meg se kottyant, fantasztikusan szakszerűen csinálták. (Ez alkalommal nem tudtam elpotyázni a szurit, mert délelőtt kellett mennem.)

A varratszedés mindkét esetben maga volt a megváltás, mert utána szabadon gyógyulhatott a seb, és a zuhanyozáshoz sem kellett különböző trükköket, akrobata mutatványokat bevetni. :)

Száz szónak is egy a vége: akit kínoz a bütyke, és semmilyen más alternatíva nincs, bátran menjen kés alá!
Ugyanakkor számoljon egy körülménnyel: mivel ez csontműtét, a továbbiakban az időjárási frontok okozhatnak kellemetlenségeket. Állítólag azok évek teltével elmúlnak. (Szerintem embere, szervezete válogatja. A 10 évvel ezelőtt elrepedt bordám néha még felsajdul. Másnak semmilyen csonttörése nem reagál az időjárási frontokra.)
Ezeknek tudatában azért döntöttem a műtét mellett, mert inkább sajogjon a lábam egy kicsit valami hülye időjárási fronttól, minthogy folyamatos gyulladásban legyen, aminek következtében szinte már csak mamuszszerű lábbelikben tudtam közlekedni. A párom legnagyobb bánatára, aki imádta, amikor tűsarkakon villogtam mellette. :D

Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a munkahelyem távmunkát biztosított számomra, így a két műtétet megúsztam összesen 5 nap szabadsággal.