Kategória: Egyéb cikkek

Küzdelem a rákkal, az élettel

Eddig nemigen mertem megnyilvánulni a nagy nyilvánosság előtt, de most erőt kaptam a sorstársamtól, Deskjettől. Igaz mi nem ismerjük egymást személyesen, de igen nehéz, rögös utakat jártunk be mindketten. Azért írom ezt a cikket, hogy kiírjam magamból a régi fájdalmamat, és vegyük észre, hogy az élet milyen szép és milyen gyorsan elrepül.

Az én történetem 1999-ben, 20 éves koromban kezdődött. Ekkor volt az esküvőnk, ami nagy szép és elég nagy volt. Boldogan tervezgettünk, családot szerettünk volna alapítani.
Álmunk vágya teljesült, mert megszületett a kisfiunk 2001.01.02-án. Nagyon boldogok voltunk és még ekkor nem volt semmi gond.
Majd szerettünk volna egy kistesót, mert én annak voltam, és még vagyok is a híve, hogy jobb a kis korkülönbség. Egyik hónapban azt vettem észre, hogy késik, de jó baba lesz. Hát 3 teszt is negatív lett. Így elmentem az orvostól m, mert féltem, hogy valami baj van. Hát egy kicsit váratlanul ért, amikor az orvosom közölte velem, hogy: - Gratulálok, ikreket vár.
Örömömben még felkelni sem tudtam, de felfogni sem, hogy én ikreket várok. De akkor miért nem mutatott semmit a teszt? Ez örök kérdés. De sajnos 8 hetesen közölte, hogy az egyik baba felszívódott, de a másik nagyon jól van és már hallottuk a szívhangot. Boldog is, de szomorú is voltam. Az orvosom ajánlotta nekem a 4D-s UH-t, mert akkor mindenre fény derül. Elmentünk a szülinapom előtt 2 nappal és az orvos közölte velem, hogy van egy jó híre és egy rossz. Hát kértem, hogy a rosszal kezdje és közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de elveszítette az egyik gyermekét, igaz még áramlást lát, de visszafordíthatatlan a helyzet. Erre én közöltem, mit sem sejtve semmit, hogy igen, sajnos tudunk róla. Nem-nem mondta az orvos, itt akkor 3 baba volt, mert látszik a felvételen, hogy egy felszívódott, a másik nemrég ment el. De szerencsére a harmadik baba jól van. Egész úton hazafelé sírtam és nem értettem, hogy mi történt. Sajnos pont a szülinapomon be is kerültem a kórházba, mert bevéreztem, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy miómám van. Nem biztos, hogy kibírom hordani a babát. Most nem szülési történetemről szól a cikkem, de innen indul az én nehéz, rögös életem. Szerencsére egészségesen megszületett a pici lányom 2002.12.27-én.
A miómámmal nem műtöttek meg, mert mondták csak akkor, ha gondot okoz. Sajnos eljött az a nap 2004-ben. Az egyik szeptemberi napon nagyon begörcsöltem, de annyira, hogy már pisilni sem tudtam. Orvosi vizsgálatok hegyei, majd CT, de az sikertelen lett, mert a vénám nem bírta és úgy mentem be a kórházba a műtétre és úgy műtöttek meg, nem volt idő másik időpontra várni.
Mint kiderült, 6 hónapos babának megfelelő, jóindulatú daganatom volt. Az orvosi műtét alatt a férjemtől kikérték a véleményt, hogy leköthetnek-e, mert jobbnak látják. Ő természetesen igent mondott. Műtét után nagyon rosszul vettem a híreket, mert én nem akartam volna.
Szépen felépültem, a gyerekek is szépen fejlődtek. De az életünk nagyon megváltozott. Vettünk egy házat, hogy majd kipofozzuk szépen és boldogan élünk, míg nem halunk, de nem így lett. A drága férjem lebukott, hogy van egy kapcsolata 2004 nyara óta. Próbáltam rendbe hozni a kapcsolatunkat, de nem ment. A házépítkezésnél én segítettem maltert keverni, bontani stb. Ez mellett dolgoztam is és a gyerekekkel is foglalkoztam.
Én azt hittem, hogy a kimerülés miatt, vagy az idegesség miatt szédültem el egy párszor. Egyik délután mentünk haza, én vezettem. Egyik ismerősünk is jött ki velünk, hozzánk, vendégségbe. A férjem hátul ült. Rosszul lettem elveszítettem az eszméletemet egy pillanatra, de szerencsére az ismerős lehúzta a kocsit, nem lett baj. A férjem ordított volna velem, hogy mit csinálok, még szerencse, hogy az ismerősünk ott volt, mert mondta neki, hogy te maradjál nyugton, mert a nejed már egyszer az építkezésen is rosszul lett. Persze, ne hazudjak stb., stb. Elmentem az orvoshoz, EKG-t csinált és közölte velem, hogy ne szimuláljak, nincs semmi bajom. Mentem dolgozni az egyik napon és megint rosszul lettem, de még időben meg tudtam állni.
Aznap este elmentem a dokihoz, megint megvizsgált és közölte, hogy nem tud mit tenni, mert csak kitalálom, makkegészséges vagyok. Mondtam neki, hogy ha történik velem valami, akkor feljelentem, erre nagy vállrántással beutalt a belgyógyászatra. Egy nagyon aranyos idős doktor néni fogadott és amint meglátott közölte velem, hogy strúmám van. Micsoda, én nem tapasztaltam azt, hogy fulladok. Írt ki rengeteg vizsgálatot, Ő is megvizsgált. Majd egyszer csak az endokrinológián voltam, ahol közölték velem, hogy 4 göböm van a pajzsmirigyemben. Másnap menni kellett ultrahangra, hogy kiderüljön, hogy mi a helyzet, de az orvos nem látta jól. Műtétet javasolt. Ki is írtak november elejére.
Totál kiakadtam, a házasságom romokban, én műtét előtt, de mi lesz a gyerekekkel? Féltem, ideges voltam, de nem mutattam ki senkinek, hogy baj van. Persze anyukámék tudtak mindenről, mert amikor csak tudtak vigyáztak a kicsikre, míg én dolgoztam, vagy építkezésen voltam, vagy éppen a paradicsomot szedtünk, ládáztunk, vagy utána mentünk a piacra. A volt férjem nem törődött semmivel és senkivel. Ekkor már láttam, vége a házasságunknak. Hiába beszéltem vele, hogy minden jóra fordulhat, csak hagyja ott a munkahelyet, helyette majd keresünk egy másikat, és főleg azt kértem tőle, hogy hagyja ott a csajt. Egyik vasárnap délután mindenki a háznál dolgozott, ismerős haverok, barátok. Most a gyerekek is ott voltak, mindenki vigyázott rájuk és a kis drágák mindig segíteni akartak. Akkor én nem a házon dolgoztam, mert tanultam a húgommal a másnapi dolgozatra, és egyszer csak üvöltésre lettem figyelmes, ráadásul ekkor jött meg a barátnőm is. Hát, amikor kiléptem a konyhából csak azt láttam, hogy a fiam az apja hónalja alá van kapva és csúszik, már a levegőért kapkod és én csak üvöltöttem, hogy tegye le a gyerekeket, mert nem kap levegőt. Kis híja, hogy nem vertem meg a férjemet, a tömeg tartott vissza. Este a gyerekeket nem vittem haza, nem mertem, anyáméknál aludtak. Egész éjszaka veszekedtünk. Végül 2005. október 18-án délután elhagyott minket.
Este felmentem a házhoz, kifizettem mindenkit és mondtam, ha lesz pénz, erőm, akkor szólok, hogy van munka. Persze mindenki tudta, miről van szó. Ami fájt a legjobban, nem is köszönt el a gyerekektől. Még most is összeszorul a gyomrom és sírni tudok, hogy volt képes ilyet tenni, a lányom, Anna még nem volt 3 éves, a fiam pedig 5 lett volna. Hihetetlen volt az a tény, hogy sok ismerős szeretett barátként, mert aznap este az egyik legjobb haverunk kijött a gyerekekhez és hozzám.
Egyedül maradtam a két kicsi gyerekkel, a nagy fóliákkal, építkezéssel és a betegséggel. Minden nap kijött az egyik haver, ismerős és segített nekem. Sokszor annyian voltunk, hogy összeszámolni is nehéz volt. Sokszor boldogan néztem, hogy a gyerekekkel „idegen” játszik úgy, mint ha a sajátja lenne.
De sajnos eljött az a hétfői nap, amikor be kellett feküdnöm a kórházba és a gyerekek könyörögtek, hogy ne hagyjam el őket. Sírtam, zokogtam. Még ajándékokat is dugtak el a táskámba. Kedden megműtöttek, reggel 8 órakor vittek be és délben hoztak ki. Olyan hitetlen volt, amikor kezdtem ébredezni a legjobb haverom, barátom bejött hozzám meglátogatni, majd szerdán behozták anyuék hozzám a kicsiket, mert nem bírtak velük, annyira hiányoztam nekik.
Nekem nem kellett több, még gyorsabban fel akartam épülni. Úgy volt, hogy nem engednek haza addig, amíg meg nem lesz a szövet eredmény, de kikönyörögtem a főorvostól, hogy engedjenek haza a hétvégére. A főorvos is tudta, miért kérek ilyen nagy dolgot és engedett. Hazaengedtek és boldogan mentem haza. Persze kedden 13 órára kellett mennem az eredményért. A kicsik sírtak és féltek, hogy megint el kell mennem.
Én soha nem gondoltam volna, hogy egyedül kell megéljem azt, hogy meg tudjam, amitől féltem. Szomorúan közölte velem a rossz hírt. „ Nagyon-nagyon sajnálom, hogy 26 évesen meg kell élje, de rákos lett az eredménye.” Egy világ omlott össze bennem, mozdulni sem tudtam, csak néztem ki a fejemből. Csak ültem és nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem tértem magamhoz.
Kértem, könyörögtem a főorvosnak, hogy estére engedjen haza, mert megígértem a gyerekeknek, hogy hazamegyek. Hazaengedtek és másnap reggel fél 8-ra kellett bemennem a kórházba.
Délelőtt 10 órakor vittek be műtőbe és délután 16-kor hoztak ki. De nem volt biztos, hogy lesz hangom, mindenki nővérek, beteghordók, az orvosokról nem is beszélve, a szobatársak figyelték és kérdezték a haveromat, hogy megszólaltam-e már. De nagy sokára megszólaltam. Mondta a fődoki, hogy már megint nagyon ráijesztettem az orvosi csapatra, mert voltak gondok. Eljött a péntek, kivették a csövet a nyakamból, a kapcsokat és már is kérdeztem, hazamehetek-e. A főorvos nevetett és mondta, dél körül megbeszéljük. Mivel egy héten belül kétszer műtöttek, mindennap egy hétig kapnom kellett volna infúziót, egész pontosan antibiotikumokat. De végül is hazaengedtek, a hétvégére, és hétfőn kellett visszamennem.
Otthon senki nem tudott róla, a haverom, aki most már elárulom később a mostani párom lett, elém jött. Amikor hazamentem, a gyerekek nem hittek a szemüknek. Hétfőn visszavitt apukám, kivették a varratokat és végleg hazaengedtek. Még én gyógyulgattam, már pakoltam össze a cuccainkat, hogy karácsonyra beköltözhessünk a gyerekekkel az „új házunkba”. Boldog karácsonyunk volt.
De aztán január végén jött a sugárkezelés, ami az jelentette, hogy 3 hétig nem lehetek a gyerekek közelében sem. Kész rémálom volt. Már sírtam, amikor a kicsi lány azt mondta: „Anya csak egy kicsit hadd lássalak, egy ici-picikét!”. Sírtam nagyon, de nagyon, még jó, hogy volt mellettem valaki, a haverom. Anyukám sem jöhetett át, se apukám a gyerekek miatt. Szörnyű 3 hét volt, de túl voltunk rajta.
A nyáron gyógyulgattam és közben építkeztünk tovább. Majd eltelt a fél év és megint be kellett mennem a sugárkezelésre, Budapestre. Nagyon-nagyon nehezen telt el a 3 hét. De vége lett. Azóta rendszeresen járok ellenőrzésekre, idestova 4 éve és remélem márciusban minden rendben lesz.
Sokszor úgy éreztem, hogy idegösszeroppanást kapok, de mindig volt valaki mellettem.
Egyetlen egy életcélom volt mindig, hogy meggyógyuljak, mert fel akarom nevelni a gyermekeimet, látni szeretném, amint leérettségiznek, megházasodnak, valamint sokáig akarok boldog lenni életem párja mellett és édesanya lenni.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy párom, aki kiállt mellettem és szereti őket, mintha a sajátja lenne. Ezúton szeretném megköszönni a páromnak, a szüleimnek, húgomnak és gyerekeimnek, hogy kiálltak mellettem, segítettek nekem mindenben.
(A cikket beküldte: momo1979)



Mert mindenki rohan...
Egy szép reggel... Indulás egy kórházba. ”Csak” beutalókért… Szokásos. Nekem már az. Elindulunk, szép reggel van…hűvös, jól eső idő, simogató napsütés, jó levegő…imádom! Jön velem Sógornőm is. Jó így. Nem szeretek egyedül menni. Beérünk a kórházba…. »

Hogy jobban induljon a napunk: reggelizzünk!
A reggeli napunk legfontosabb étkezése. Több szempontból is. Egyrészt, a vacsora és a reggeli ébredés között legalább 8-10 óra eltelik, mialatt szervezetünk sem folyadékhoz, sem ennivalóhoz nem jut. Azt gondolnánk, hogy nincs is szükségünk az éjszaka folyamán... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.egeszsegtipp.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) egeszsegtipp.hu | WebMinute Kft.