Küzdelem a rákkal, az élettel

Eddig nemigen mertem megnyilvánulni a nagy nyilvánosság elôtt, de most erôt kaptam a sorstársamtól, Deskjettôl. Igaz mi nem ismerjük egymást személyesen, de igen nehéz, rögös utakat jártunk be mindketten. Azért írom ezt a cikket, hogy kiírjam magamból a régi fájdalmamat, és vegyük észre, hogy az élet milyen szép és milyen gyorsan elrepül.

Az én történetem 1999-ben, 20 éves koromban kezdôdött. Ekkor volt az esküvônk, ami nagy szép és elég nagy volt. Boldogan tervezgettünk, családot szerettünk volna alapítani.
Álmunk vágya teljesült, mert megszületett a kisfiunk 2001.01.02-án. Nagyon boldogok voltunk és még ekkor nem volt semmi gond.
Majd szerettünk volna egy kistesót, mert én annak voltam, és még vagyok is a híve, hogy jobb a kis korkülönbség. Egyik hónapban azt vettem észre, hogy késik, de jó baba lesz. Hát 3 teszt is negatív lett. Így elmentem az orvostól m, mert féltem, hogy valami baj van. Hát egy kicsit váratlanul ért, amikor az orvosom közölte velem, hogy: - Gratulálok, ikreket vár.
Örömömben még felkelni sem tudtam, de felfogni sem, hogy én ikreket várok. De akkor miért nem mutatott semmit a teszt? Ez örök kérdés. De sajnos 8 hetesen közölte, hogy az egyik baba felszívódott, de a másik nagyon jól van és már hallottuk a szívhangot. Boldog is, de szomorú is voltam. Az orvosom ajánlotta nekem a 4D-s UH-t, mert akkor mindenre fény derül. Elmentünk a szülinapom elôtt 2 nappal és az orvos közölte velem, hogy van egy jó híre és egy rossz. Hát kértem, hogy a rosszal kezdje és közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de elveszítette az egyik gyermekét, igaz még áramlást lát, de visszafordíthatatlan a helyzet. Erre én közöltem, mit sem sejtve semmit, hogy igen, sajnos tudunk róla. Nem-nem mondta az orvos, itt akkor 3 baba volt, mert látszik a felvételen, hogy egy felszívódott, a másik nemrég ment el. De szerencsére a harmadik baba jól van. Egész úton hazafelé sírtam és nem értettem, hogy mi történt. Sajnos pont a szülinapomon be is kerültem a kórházba, mert bevéreztem, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy miómám van. Nem biztos, hogy kibírom hordani a babát. Most nem szülési történetemrôl szól a cikkem, de innen indul az én nehéz, rögös életem. Szerencsére egészségesen megszületett a pici lányom 2002.12.27-én.
A miómámmal nem mûtöttek meg, mert mondták csak akkor, ha gondot okoz. Sajnos eljött az a nap 2004-ben. Az egyik szeptemberi napon nagyon begörcsöltem, de annyira, hogy már pisilni sem tudtam. Orvosi vizsgálatok hegyei, majd CT, de az sikertelen lett, mert a vénám nem bírta és úgy mentem be a kórházba a mûtétre és úgy mûtöttek meg, nem volt idô másik idôpontra várni.
Mint kiderült, 6 hónapos babának megfelelô, jóindulatú daganatom volt. Az orvosi mûtét alatt a férjemtôl kikérték a véleményt, hogy leköthetnek-e, mert jobbnak látják. Ő természetesen igent mondott. Mûtét után nagyon rosszul vettem a híreket, mert én nem akartam volna.
Szépen felépültem, a gyerekek is szépen fejlôdtek. De az életünk nagyon megváltozott. Vettünk egy házat, hogy majd kipofozzuk szépen és boldogan élünk, míg nem halunk, de nem így lett. A drága férjem lebukott, hogy van egy kapcsolata 2004 nyara óta. Próbáltam rendbe hozni a kapcsolatunkat, de nem ment. A házépítkezésnél én segítettem maltert keverni, bontani stb. Ez mellett dolgoztam is és a gyerekekkel is foglalkoztam.
Én azt hittem, hogy a kimerülés miatt, vagy az idegesség miatt szédültem el egy párszor. Egyik délután mentünk haza, én vezettem. Egyik ismerôsünk is jött ki velünk, hozzánk, vendégségbe. A férjem hátul ült. Rosszul lettem elveszítettem az eszméletemet egy pillanatra, de szerencsére az ismerôs lehúzta a kocsit, nem lett baj. A férjem ordított volna velem, hogy mit csinálok, még szerencse, hogy az ismerôsünk ott volt, mert mondta neki, hogy te maradjál nyugton, mert a nejed már egyszer az építkezésen is rosszul lett. Persze, ne hazudjak stb., stb. Elmentem az orvoshoz, EKG-t csinált és közölte velem, hogy ne szimuláljak, nincs semmi bajom. Mentem dolgozni az egyik napon és megint rosszul lettem, de még idôben meg tudtam állni.
Aznap este elmentem a dokihoz, megint megvizsgált és közölte, hogy nem tud mit tenni, mert csak kitalálom, makkegészséges vagyok. Mondtam neki, hogy ha történik velem valami, akkor feljelentem, erre nagy vállrántással beutalt a belgyógyászatra. Egy nagyon aranyos idôs doktor néni fogadott és amint meglátott közölte velem, hogy strúmám van. Micsoda, én nem tapasztaltam azt, hogy fulladok. Írt ki rengeteg vizsgálatot, Ő is megvizsgált. Majd egyszer csak az endokrinológián voltam, ahol közölték velem, hogy 4 göböm van a pajzsmirigyemben. Másnap menni kellett ultrahangra, hogy kiderüljön, hogy mi a helyzet, de az orvos nem látta jól. Mûtétet javasolt. Ki is írtak november elejére.
Totál kiakadtam, a házasságom romokban, én mûtét elôtt, de mi lesz a gyerekekkel? Féltem, ideges voltam, de nem mutattam ki senkinek, hogy baj van. Persze anyukámék tudtak mindenrôl, mert amikor csak tudtak vigyáztak a kicsikre, míg én dolgoztam, vagy építkezésen voltam, vagy éppen a paradicsomot szedtünk, ládáztunk, vagy utána mentünk a piacra. A volt férjem nem törôdött semmivel és senkivel. Ekkor már láttam, vége a házasságunknak. Hiába beszéltem vele, hogy minden jóra fordulhat, csak hagyja ott a munkahelyet, helyette majd keresünk egy másikat, és fôleg azt kértem tôle, hogy hagyja ott a csajt. Egyik vasárnap délután mindenki a háznál dolgozott, ismerôs haverok, barátok. Most a gyerekek is ott voltak, mindenki vigyázott rájuk és a kis drágák mindig segíteni akartak. Akkor én nem a házon dolgoztam, mert tanultam a húgommal a másnapi dolgozatra, és egyszer csak üvöltésre lettem figyelmes, ráadásul ekkor jött meg a barátnôm is. Hát, amikor kiléptem a konyhából csak azt láttam, hogy a fiam az apja hónalja alá van kapva és csúszik, már a levegôért kapkod és én csak üvöltöttem, hogy tegye le a gyerekeket, mert nem kap levegôt. Kis híja, hogy nem vertem meg a férjemet, a tömeg tartott vissza. Este a gyerekeket nem vittem haza, nem mertem, anyáméknál aludtak. Egész éjszaka veszekedtünk. Végül 2005. október 18-án délután elhagyott minket.
Este felmentem a házhoz, kifizettem mindenkit és mondtam, ha lesz pénz, erôm, akkor szólok, hogy van munka. Persze mindenki tudta, mirôl van szó. Ami fájt a legjobban, nem is köszönt el a gyerekektôl. Még most is összeszorul a gyomrom és sírni tudok, hogy volt képes ilyet tenni, a lányom, Anna még nem volt 3 éves, a fiam pedig 5 lett volna. Hihetetlen volt az a tény, hogy sok ismerôs szeretett barátként, mert aznap este az egyik legjobb haverunk kijött a gyerekekhez és hozzám.
Egyedül maradtam a két kicsi gyerekkel, a nagy fóliákkal, építkezéssel és a betegséggel. Minden nap kijött az egyik haver, ismerôs és segített nekem. Sokszor annyian voltunk, hogy összeszámolni is nehéz volt. Sokszor boldogan néztem, hogy a gyerekekkel „idegen” játszik úgy, mint ha a sajátja lenne.
De sajnos eljött az a hétfôi nap, amikor be kellett feküdnöm a kórházba és a gyerekek könyörögtek, hogy ne hagyjam el ôket. Sírtam, zokogtam. Még ajándékokat is dugtak el a táskámba. Kedden megmûtöttek, reggel 8 órakor vittek be és délben hoztak ki. Olyan hitetlen volt, amikor kezdtem ébredezni a legjobb haverom, barátom bejött hozzám meglátogatni, majd szerdán behozták anyuék hozzám a kicsiket, mert nem bírtak velük, annyira hiányoztam nekik.
Nekem nem kellett több, még gyorsabban fel akartam épülni. Úgy volt, hogy nem engednek haza addig, amíg meg nem lesz a szövet eredmény, de kikönyörögtem a fôorvostól, hogy engedjenek haza a hétvégére. A fôorvos is tudta, miért kérek ilyen nagy dolgot és engedett. Hazaengedtek és boldogan mentem haza. Persze kedden 13 órára kellett mennem az eredményért. A kicsik sírtak és féltek, hogy megint el kell mennem.
Én soha nem gondoltam volna, hogy egyedül kell megéljem azt, hogy meg tudjam, amitôl féltem. Szomorúan közölte velem a rossz hírt. „ Nagyon-nagyon sajnálom, hogy 26 évesen meg kell élje, de rákos lett az eredménye.” Egy világ omlott össze bennem, mozdulni sem tudtam, csak néztem ki a fejembôl. Csak ültem és nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem tértem magamhoz.
Kértem, könyörögtem a fôorvosnak, hogy estére engedjen haza, mert megígértem a gyerekeknek, hogy hazamegyek. Hazaengedtek és másnap reggel fél 8-ra kellett bemennem a kórházba.
Délelôtt 10 órakor vittek be mûtôbe és délután 16-kor hoztak ki. De nem volt biztos, hogy lesz hangom, mindenki nôvérek, beteghordók, az orvosokról nem is beszélve, a szobatársak figyelték és kérdezték a haveromat, hogy megszólaltam-e már. De nagy sokára megszólaltam. Mondta a fôdoki, hogy már megint nagyon ráijesztettem az orvosi csapatra, mert voltak gondok. Eljött a péntek, kivették a csövet a nyakamból, a kapcsokat és már is kérdeztem, hazamehetek-e. A fôorvos nevetett és mondta, dél körül megbeszéljük. Mivel egy héten belül kétszer mûtöttek, mindennap egy hétig kapnom kellett volna infúziót, egész pontosan antibiotikumokat. De végül is hazaengedtek, a hétvégére, és hétfôn kellett visszamennem.
Otthon senki nem tudott róla, a haverom, aki most már elárulom késôbb a mostani párom lett, elém jött. Amikor hazamentem, a gyerekek nem hittek a szemüknek. Hétfôn visszavitt apukám, kivették a varratokat és végleg hazaengedtek. Még én gyógyulgattam, már pakoltam össze a cuccainkat, hogy karácsonyra beköltözhessünk a gyerekekkel az „új házunkba”. Boldog karácsonyunk volt.
De aztán január végén jött a sugárkezelés, ami az jelentette, hogy 3 hétig nem lehetek a gyerekek közelében sem. Kész rémálom volt. Már sírtam, amikor a kicsi lány azt mondta: „Anya csak egy kicsit hadd lássalak, egy ici-picikét!”. Sírtam nagyon, de nagyon, még jó, hogy volt mellettem valaki, a haverom. Anyukám sem jöhetett át, se apukám a gyerekek miatt. Szörnyû 3 hét volt, de túl voltunk rajta.
A nyáron gyógyulgattam és közben építkeztünk tovább. Majd eltelt a fél év és megint be kellett mennem a sugárkezelésre, Budapestre. Nagyon-nagyon nehezen telt el a 3 hét. De vége lett. Azóta rendszeresen járok ellenôrzésekre, idestova 4 éve és remélem márciusban minden rendben lesz.
Sokszor úgy éreztem, hogy idegösszeroppanást kapok, de mindig volt valaki mellettem.
Egyetlen egy életcélom volt mindig, hogy meggyógyuljak, mert fel akarom nevelni a gyermekeimet, látni szeretném, amint leérettségiznek, megházasodnak, valamint sokáig akarok boldog lenni életem párja mellett és édesanya lenni.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy párom, aki kiállt mellettem és szereti ôket, mintha a sajátja lenne. Ezúton szeretném megköszönni a páromnak, a szüleimnek, húgomnak és gyerekeimnek, hogy kiálltak mellettem, segítettek nekem mindenben.

(A cikket beküldte: momo1979)

Ajánld ezt a cikket ismerôseidnek!

Gyógyító virágok és gyümölcsök 3.
A szôlô: Egyik kedvenc gyümölcsöm, imádom, ahogyan szétroppan a számban, zamatos, finom, édes...és ahogyan komolyabban utána... (tovább)

Nem lehet elégszer a vitaminokról
Az emberi élet genetikailag 120 – 140 évre van beprogramozva a szervezetében! „Minden természetes halállal... (tovább)

FIGYELEM!
Egy nagyon rövid kérdőív kitöltésével LCD televíziót vagy vásárlási utalványokat nyerhetsz!
Ha időben jelentkezel a játékra, nyerési esélyed többszörös lesz!
Kattints a képre, és regisztrálj, hogy nyerhess!